Mi, szegény magyarok, alázatosan, kóválygó lélekkel barangoltunk e csudák között, és rajongásunkban éppúgy nem éreztük nyomorult kis szobánk fülledtségét, mindennapi pomme-frite-ünk margarinbuzét, mint ahogy az orjöngo dervis nem érzi a szöges ostort. Ennek a Párizsnak csak a hívo alázatával lehetett a közelébe férkozni, és ezzel mi boven fölszereltük magunkat, mielott meghódítására elindultunk.
Persze hogy mindezek fölött ott volt az a másik Párizs is, restaurant-jaival, bárjaival, revüszínházaival, mondain találkozóhelyeivel, lófuttatásaival, kitunoen képzett pincéreivel, lakájaival, kerítoivel. Bezzeg ez a másik Párizs nem követelt alázatot látogatóitól, sot önmaga ereszkedett fél térdre mindenki elott, aki bármilyen egzotikus ország bankóját meglobogtatta.